Tele a megálló utasokkal. Egészen pontosan, leendő utasokkal. Ugyanis a villamos nem jön... Emberek távoznak, megunják a várakozást, de jönnek helyettük mások. Egyre többen... Eltelik 10 perc, de csak nem jön a "tuja". Már nagyon sokan vagyunk a díszburkolaton... Együtt nézzük a néhány tucat méterre található kereszteződés feletti, sárgán villogó lámpák sorát... Dudálás, anyázás, közlekedési káosz... Három dolog hiányzik: forgalomirányító rendőr, villanyszerelő és villamos... Szerencse, hogy elég nagy a felület, így - kvázi - sok jó ember kicsit több helyen elfér... Eltelik 20 perc, 30 perc, majd egyszer csak feltűnik a lerobbant és a "kisegítő" járat is... Egymásnak láncolva, mintha eredetileg is ekkorára tervezték volna a hannoveri villamosokat (pedig nem, pontosan fele ekkora egy átlag-szerelvény)... Elöl a 62A, utána pedig egy 3-mas... Fellélegzünk. Mindannyian a megállóban... Ezek szerint most már van esély arra, hogy olyan járat érkezik, mely utasokat is szállít... És igen! Sorban futnak be a kényszerűen feltartott szerelvények, tele utazóközönséggel... Megállás, ajtónyitás, leszállás, felszállás, csöngetés, ajtócsukás, majd indulás... Nem baj, a lényeg az, hogy helyreállt a rend. És az is, hogy amíg vártunk, addig a reggeli napsütés ellen védett minket az Árkád üzletközpont épülete, így árnyékban vészelhettük át a baljós perceket...

Vannak manapság modern-kori Hamletek, akikben ez a kérdés egyáltalán fel sem merül. Én ma (is) találkoztam egy ilyennel az egyik Keresztúri úti élelmiszer-üzlet előtt...

Két kérdés:

1., Hogy alázhatnak meg ma Magyarországon egy félig magatehetetlen nőt (két nappal a műtétje után) olyan módon, hogy az intenzív osztályon az éjszakás nővér reggel azt mondja neki, mosakodjon meg, ahogy tud??? Ez nem éjszakás nővér, hanem egy tapló szemétláda, akinek nem munkahely, hanem munkatábor való Észak-Koreában... Természetesen, a többség mindig kivétel... Köszönet és hála mindazon egészségügyi dolgozóknak, akik tisztességesen teszik a dolgukat (nagyon sokukkal találkoztam már életem folyamám), de egy ilyen kirívó esetet nem hagyhattam szó nélkül...