Kibédy Ervin: Ahogy a napok rövidülnek...

Ahogy a napok rövidülnek,

Úgy érzem, mintha köd borulna rám.

Ahogy az éjjelek lehűlnek,

Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam,

Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár.

Jóvá tenném, mit mulasztottam,

De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó, mennyi mindent nem tettem meg!

Még nem késő, Te még megteheted.

Megőszülve is maradj gyermek,

Mondd meg neki, mennyire szereted!

Két keze Érted dolgozott csak,

Mindennél jobban szeretett.

Az éjet is nappallá téve,

Óvott Téged, és vezetett,

Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél,

Talán, még jóvá teheted.

Hát, menj, rohanj, és simogasd meg,

A Téged védő két kezet,

Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál,

Ő hozta vissza kedvedet.

Ő tanított beszélni Téged,

Nyitogatta a szemedet,

Mert szeretett, mert szeretett.

Most már valahol megfáradtan,

Nem kér sokat, csak keveset.

Hát, szaladj Hozzá, mondj egy jó szót,

Egy vigasztaló kedveset,

Tán, még lehet, tán, még lehet.

A szíve Érted dobogott csak,

Amíg belebetegedett.

De Ő titkolta, nem mutatta,

Nem mondta el, hogy szenvedett,

Csak mosolygott, és nevetett.

Bárhol is vagy, hát, fordulj vissza,

Az ember másként nem tehet.

És csókold meg, amíg nem késő,

Azt az áldott édes szívet,

Ha még lehet, ha még lehet.

Isten Veled, Anya! Jó utat! Nagyon vigyázz Magadra és Ránk is!